A lótenyésztés szókincse

A lovak nemére, korára, állapotára, színére, alakjára stb. vonatkozó szókincs olyan gazdag, hogy arról illik kiemelten szólni. Herman Ottó nevezetes kötete csupán a lovak színének és szőrének megjelölésére 320 címszót közöl, ami akkor is figyelmet érdemel, ha akadnak átfedések, részleges ismétlések a kifejezések között (Herman O. 1914). Szabó Kálmán a ló színére, színfoltjaira, továbbá a ló lábának, fejének, fülének, nyakának, sörényének, üstökének, hasának, hátának, állásának leírására 329 kifejezést gyűjtött össze a kecskeméti levéltárban (Szabó K. 1965: 45). Ennek a szókincsnek az alaprétege igen régi, honfoglalás előtti. Például a színnevek közül a sárga, tar(ka), kék, kesely szavunk ótörök eredetű, s egykor kizárólag lószíneket jelölt (TESz II. 426, 466; III. 814, 854).

A lószínek nevének többsége a 16-17. században már országos elterjedtségű volt. Erre az időre sok megnevezés átment a felföldi és alföldi magyar nyelvjárásokból a szlovákba is (például fakó, deres, barna, pej, kesely, szőke, szürke, sárga, tarka, hódos, vasderes), sőt némelyikük a morvába, lengyelbe, ruszinba, ukránba is eljutott (Gregor F. 1966: 408-411). A századok során a lótenyésztés sok magyar szava került át a románba, szerb-horvátba, kevesebb a németbe. A lószínek magyar megnevezéseinek átjutása a szomszéd népek nyelvébe - a lónevekkel és műveltségszókkal együtt - lótartásunk elismertségéről, kisugárzásáról tanúskodik. A lószínek gyakorisága sokat elárulhat a lóállomány táji jellegeiről is. Háromszék 16-17. századi lószínei között például különösen gyakran jegyezték fel a székely lófajtára jellemző fehér, fehérkék, kékszőrű, deres, szeg, szürke, egérhátú, vércse színneveket (Cs. Bogáts D. 1943: 169-174; a lószínek mai székely neveihez lásd Gub J. 1994: 87). Ezek széles elterjedtségű színnevek voltak. A Dél-Dunántúlon e szócsoporthoz tartozott az egérszínű szíjas vagy szíjhátú ló, melynek a háta közepén sötét csík fut végig, mint a szamárnak. A lóállomány színének a szelekciót is befolyásoló jelentősége volt a hajdani nomád népeknél, a belső-ázsiai „színes lovú népek” között, s a régi magyar lótartásban is. A lófestés elterjedt gyakorlat volt Magyarországon a 16-17. században, s népi gyakorlatban a legutóbbi időkig. Lófestéshez főként növényi anyagokat használtak (például berzseny). A lófestés divatjának európai terjedésében a magyar példának is szerepe volt (Harmatta J. 1946; Paládi-Kovács A. 1993b: 98, 272; Gunda B. 1991; Paládi-Kovács A. 1997c: 104).

A lovak ivarállapotának jelzésére szintén fölös számban vannak szavai a magyar nyelvnek. Például a hím ló megnevezésére három élő szavunk van: a monyas, a mén és a csődör. Az első a ’tojás’ jelentésű ősi mony szó származéka, s főként Dél-Dunán-túlon maradt meg. Szórványosan Nógrádban, az Alföldön és a Székelyföldön is feljegyezték, amiből arra lehet következtetni, hogy egykor elterjedtebb volt a használata (MTSz I. 1474; Balogh L.-Király L. 1976: 103). Erdélyben inkább a honfoglalás 629előtti kölcsönszó, a talán alán eredetű mén, az Alföldön főként a kunok nyelvéből származó csődör szó használatos. A kasztrált mén neve a nyelvterület nagyobbik részén herélt, Erdély nyugati és az Alföld déli felében pedig paripa. Ez utóbbit 1528-ban ’büszke tartású, könnyed járású, nemes ló’ jelentésben jegyezték fel először. A szó végső forrása a bizánci görög, s a híres arab, török lovak jelzőjeként került a magyarba, esetleg délszláv közvetítéssel (Kniezsa I. 1955: 707-708). Előbb már említettük a rosszul herélt ló megnevezésére használatos szavakat.

A lóállomány csoportjainak leírására szolgáló szókincs a középkorban néhány szláv szóval gazdagodott. Legfontosabb ezek közül az országos elterjedtségű kanca. Említendő a székely tájszó kabola, kabala és az említettek vegyüléséből származó, ugyancsak székely tájnyelvi kacola. A vén anyakanca neve a Barkóságban maksa (Herman O. 1914: 323; MTSz I. 999, 1001), ami nem szláv, hanem a mag(ló) kicsinyítőképzős származéka lehet.

A fedeztetés, vemhesség, csikóztatás szavait itt mellőzve, szólni kell a korjelző szavakról. A ló korát 6 éves koráig a fogán levő pontokról lehet megállapítani. Első két fogát életének harmadik évében hagyja el, amikor a csikófog helyébe lófog nő, s a fogak kicserélődése a jószág negyedik-ötödik évében is folytatódik. Hívogatóból lett csikó szavunk a 13. és 17. század között fokozatosan terjedt el az egész magyar nyelvterületen. A 18. század második felére teljesen kiszorította a hasonló jelentésű korábbi vehem, gyermekló, lófiú, baksa szavakat (Herman O. 1914: 299; Szabó T. A. 1971: 407-409; Imreh I. 1973: 193). Másod-, harmad-, negyedfü(ves) korjelző szavaink a 19. században avultak el, s azóta inkább években adják meg a ló korát. Választás után többnyire rúgott csikó volt a neve. Nyírett vagy nyesett csikó, nyesett farkú csikó a neve annak a növendéknek, amelyik először megy a legelőre. A rosszul táplált, öreg ló neve országszerte gebe, de vannak rá egyéb, helyi megnevezések is (Balogh L.-Király L. 1976: 104).

Tanulságos a kiscsikót hívogató szavak nagy száma és szabályosságot mutató földrajzi elterjedtsége. A csik, csikó, csicskó hívószavak főként Erdély északnyugati szélein használatosak, a csid, csidu, illetve a csina, csinó típusú szavak pedig az északi nyelvjárásokban s az Alföld északi és középső vidékein. A Dunántúl és Erdély legnagyobb részén viszont a paci, maci, macsi típusú csikóhívogatók ismeretesek. Elkergetésére csettintgetés, s főként a csett, csitt, csött szóbokor, ritkábban a ne, nye szó szolgál (MNA II. 140, 141. térkép; Balogh L.-Király L. 1976: 107-108).

A hátas- és hámosló, a tenyésztésbe fogott mén és kanca névadása egykor főként az állat színére, színfoltjaira, termetére, jó vagy rossz tulajdonságára, különös jelére vagy hibájára utalt. Utóbb a paripáknak férfi, a kancáknak női neveket adtak leggyakrabban (Szabó K. 1965: 93). A mindig találó, s igen gyakran költői, szép hangzású lónevek (Csillag, Hajnal, Kincsem, Tündér, Táltos, Szellő, Felhő, Villám) a hajdani lótartó gazdák, pásztorok és kocsisok állatismeretéről, lószeretetéről tanúskodnak. A 16-17. században az Alföldön és Erdélyben divatban voltak a török és tatár származásra utaló lónevek (például Tatár, Mirza, Kalmük, Ali, Ahmed stb.).

Forrás: www.hik.hu