Lovak betörése és tanítása

A csikókat egykor 4, később 3 éves korukban törték be; a 20. század elején pedig már 2 éves csikókat is befogtak. Válogatásuk, munkába nevelésük nagy szakértelmet kívánt. Lótartó gazdák és pásztorok a csikó járásáról megállapították, hogy melyik való hátaslónak, s melyik kocsislónak. A jól futó „táltos”-t nyergesnek szánták, eladták a huszároknak, a lomhábbakat pedig hámba tanították. A gazda többnyire külön is fizetett azért, ha a csikósszámadó hátaslónak törette be csikaját. Régebben a pásztorszerződések is kitértek erre a munkanemre és díjazására. A csikósbojtár a kifogott csikónak szájába tette a zablát, fejébe húzta a kantárt és felült a hátára. Három-négy alkalommal keményen meglovagolta, azaz addig hajkurászta, míg szófogadó, nyergelhető, zablát és nyerget elfogadó hátasló lett belőle (Tálasi I. 1936b: 195; Pusztainé Madar I. 1976: 443). Családi lópásztorlás esetén a „jó lovaslegények” végezték el a betörést, a csikó első hátalását.

653Félszilaj tartásmóddal a befogás elmaradt, de egy rövid szoktatási, kezesítési időszakra akkor is szükség volt. Ennek első iskolája általában a búzanyomtatás volt, minek elvégzése után még visszaeresztették a csikókat a legelőre. A szoktatás további szakasza a „beistállózás”. Eleinte alig lehet a zablóhoz vezetni és megkötni, mert gyakran enni sem akar a szabadsághoz szokott csikó. A már valamelyest megtört 3-4 éves csikót aztán a kocsi elé fogták lógóra, a tanult öreg lovak mellé. Mindig a fogat jobb oldalára került harmadiknak, vezetéklónak. A kiskunok régente fél évig csupán hátalták a csikót, azután fogták kocsi elé, mert akkor szebb lett a járása. Hátalással kezdődött egykor a ló betörése a tolna-baranyai Duna-tájon is. A 19. század közepétől azonban egyre gyakrabban tanították előbb hámba, s csak azután kezdték nyergelni (Nagy Czirok L. 1965: 214; Selmeczi L. 1970: 602; Andrásfalvy B. 1975: 344; Tálasi I. 1977: 188). Ezt a fordított menetet az idézte elő, hogy a szilaj tartás visszaszorult és a csikókat fiatalabb, 2-3 éves korukban kezdték hasznosítani. Csontozatukat akkor még nagyon megterhelné a hátalás.

Nyergelés és hámba szoktatás előtt az Alföld, a Dunántúl és a Kisalföld legtöbb vidékén előbb árpát, búzát nyomtattak a csikókkal (SzMNA I. 83). Mielőtt szekér elé fogták, többnyire tuskót húzattak vele. A csikótanító rönk, a korcsolya, a rétegyengető göcs vagy borona, a hámfához kapcsolt szekéroldal vontatása egyszerűbb, mint a fékezést is kívánó kerekes járműveké. Rúgós, makrancos csikók betanítására szolgáló segédeszköz a lópipa. Kétarasznyi hosszúságú, hegyes bot, melynek egyik végét a ló szájához, másik végét a kötőfékszár tövéhez kötözték. Amikor a ló a rúdtól nagyon kifelé húzott, a kötőfékszár megfeszült rajta és a pipa szúrta, nyomta a pofáját.

A lovak betörésének, kezesítésének és betanításának leggazdagabb hagyományait az Alföld azon vidékei őrizték meg, ahol a szilaj lótartás a legtovább megmaradt (Hortobágy, Kiskunság, Nagykunság). Más tájakon jobbadán csak a hámhoz szoktatást értik a csikó betanításán. Speciális munkanem a szántás, minthogy az egyik ló mindig a barázdában, a másik meg a szántatlan földön jár (Selmeczi L. 1970: 610).

Az Árpád-korban növekedett a lófogatolás (szekerezés, szántás) szerepe, s vele a hámos lovak fontossága. A 14. század óta adatolható a szekeres és a szántó lovak nyeregből hajtása. A bécsi Képes Krónikának a magyarok bejövetelét ábrázoló miniatúráján két nyeregből hajtott, négykerekű szekér is látható. A ló betanítása hámba a 14-17. század között jórészt hármas fogatokkal történt. Ezeknek az Alföldön lógóra, a Felföldön koppantóra befogott változatai terjedtek el (Herman O. 1909: 168-170; Selmeczi L. 1970: 612).

A ló munkaállattá nevelésének keleti hagyományai igen változatosak. Például a baskírok nyereg nélkül szoktatják előbb a csikót. Szán, nyári szán vagy tuskó elé fogják, s csak hámba törés után hátalják meg. Velük ellentétben a kirgizek mindig előbb felnyergelik, hátalják a csikót (Tagán G. 1936: 122). Náluk a szilaj lótartásnak és a hátaslónak van nagyobb jelentősége, s a hámos ló szerepe elenyésző.

A Kárpát-medence régi lótenyésztő vidékei eladásra is neveltek igás- és nyerges lovakat. Általánosságban az Alföldről és a Kisalföldről vittek betanított lovakat az inkább ökörrel dolgozó hegy- és dombvidékekre. A tanult és tanulatlan ló értéke, ára közötti jelentős különbség kifizetődővé tette a csikók betanításával járó munkát. A legtöbb lovat országszerte a lókereskedők adták-vették, s hajtották a fő tenyész-körzetekből a lóban szűkölködő tájakra. Részt vettek ebben a távolsági kereskedelemben lótartó gazdák is. Például Sárrétudvari (Bihar m.) gazdái, akik századunk első felében Békésben, Dél-Biharban és a Dél-Alföld lótenyésztő vidékein olcsón vásároltak 2-3 éves csikókat. Otthon, saját gazdaságukban feljavították és betanították őket, majd jobb áron adták el Heves vagy Borsod megyében. Hevesből, Borsodból az 1920-1930-as években még tovább hajtották a csikókat észak felé, s egy részüket átcsempészték a határon Csehszlovákiába (Pusztainé Madar I. 1976: 466). Kassa, Szepsi, Rozsnyó vidékéről eljártak lovat venni a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék híres lóvásáraira. Gálszécsen, Nagymihályon olcsón vehettek jó lovakat, frissen betanított csikókat (Paládi-Kovács A. 1999b: 300). Reguly 1857. évi értesülése szerint a „domaháziak öszveköttetésbe vannak a lótolvajokkal. Verpeléten van atyafiságuk és mit a sarusoknál [ti. gömöri reformátusoknál] lopnak, azt oda viszik és az ott lopott jószágot egész Temesvár tájékárul ide hozzák” (Reguly A. 1975: 43).

Forrás: www.hik.hu